kisvárosi idill

Kisvárosban élni azért is jó, mert olyankor is nyugalom van, amikor máshol meghülyülnek az emberek.
Délelőtt családi sétáltunk, elmentünk a városi ünnepségre, amit Hédi nagyon élvezett. Szép idő volt, még a szél sem zavart bennünket, Hédi pedig remek nagylány módjára majdnem teljesen egyedül tette meg az utat a Nefelejcs utcától a Kossuth szoborig, ami szerintem egy tizenhathónapostól igazán nagyszerű telejsítmény! Odaúton végig saját lábon jött (csak az úton átmenve vette fel Apa) és hazafelé is csak a Luther utca végén vette láttatta, hogy már fáradtka.

Persze nem mentünk be a tömegbe, hanem szépen a füvön szambáztunk, találtunk egy tobozt a földön, amivel jól eljátszogatott Hédi. A kis drágám neki is akarta adni egy bicós bácsinak, de aztán mégis megtartottuk, és csak kedvesen elköszöntünk a bácsitól. Találkoztunk babákkal is, a kicsikkel kommunikálni próbált, de két nagyobbacska kisfiúval már nem tudott mit kezdeni.
Aztán padoztunk is egy kicsit, és persze megnéztünk minden ci-virágot és ci-bokrot, amiket nem szabad bántani, mert szeretjük őket, csak megnézni lehet, és megci-zni, ez azt jelenti, amikor odahajolunk, megillatozzunk, és azt mondjuk, hogy szép ci.:)
És persze megláttuk, hogy más babáknak van lufija, és akkor ez kellett nekünk. Kettőnk közül Hédi Aliznak mindenképp, így hazafelé menet vettünk egy piros lufit (miért pont teve van rajta?!) ami nagyon jó ötletnek bizonyult, mert Hédi nagyon jól elszórakoztatta magát vele, egész úton lóbálta, dobálta (ügyesen hozzákötöztük a kabátjához, nehogy elszálljon), sőt még itthon sem akarta elengedni, a lufival feküdt le aludni.
Délután pedig kerteztünk egy kicsit, Mamáéktól kaptunk tulipánt, amit elültettünk a többi virágunk mellé, nyilván az idén már nem fog virágozni, de jövőre már biztosan.